Augusztus volt, épp három napja voltam Amerikában. A biciklitúra első napjának utolsó állomásához érkeztünk, a Bushnell Park 103 éves, fából faragott körhintájához. Fáradt voltam és bőrig áztam, mert egész nap esett, de nem álltunk meg. Délután négykor, amikor felültünk a körhintára, már szó szerint nem volt rajtam egyetlen száraz ruhadarab sem.

És mégis, annyira jó volt. Ültem az egyik fehér lovon, és csak nevettem, nevettem, mert csodálatos nap volt mögöttem, és tudtam: ez csak a kezdet.

Tegnap délután néhány barátnővel visszatértünk a Bushnell Parkba a köralakú pavilonba, amiről messziről nem is látszik, milyen csodát rejt. Ez a körhinta nagyobb, és szerintem régebbi is, mint ami a Central Parkban van, New Yorkban. Olyan jó, hogy itt lazábbak az emberek: simán felülnek egy ló hátára a felnőttek is, vagy az arra sétáló szerelmesek beülnek egy kiskocsiba egy körre. És senki sem érzi magát hülyén emiatt.

A pavilon - belül a Bushnell Carousel

Egy Down-kóros fiú a nyeregben - nem tudom, kivel jött, de a körhinta egyik dolgozójával, egy tizenéves sráccal gondosan megvitatta, melyik ló lenne a legmegfelelőbb számára, majd segítséget is kapott a felszálláshoz.

Itt még a jegyszedő bácsinak is jóságos mesebeli arca van

A kör bezárul. Ezt az egy képet nem én készítettem - önarcképekben még nem vagyok túl jó.