Another turning point, a fork stuck in the road
Time grabs you by the wrist, directs you where to go
(...)
It's something unpredictable, but in the end it's right.
I hope you had the time of your life
Nem szoktam sokat írni magamról. Nem a belső világomról szól a blog, legfeljebb annyira, hogy rajtam keresztül szűrve jelenik itt meg Amerika és aki figyel, az biztosan pontos képet tud már rólam rajzolni a bejegyzéseim alapján.
Most azonban mellettem van egy pohár vörösbor és egy nagy doboz zsepi, az iTunesban pedig fél napra elegendő Tom Waits betárazva. Szerintem mind a zsepi, mind a bor el fog fogyni, mire megszületik ez a bejegyzés.
Mert ez nem könnyű. Egy évre elmenni egy idegen országba, városba. Az ember azt hiszi, elindulni a legnehezebb. Persze, az ismeretlentől való félelem - mi lesz, hogy lesz... De mégis: egy éve ilyenkor, amikor már mindent a közelgő utazás határozott meg, nem volt ilyen nehéz, mert tudtam, ha soká is, de visszatérek. Nem örökre hagytam ott Magyarországot, a szeretett Budapestet, a családomat és a barátaimat. A december sem volt rossz hazamentem, de tudtam, visszajövök ide. Januárban Ferihegyen ismét nem volt könnyű, talán nehezebb, mint augusztusban: már nem nyomott el mindent az újdonság izgalma.
Jazz fesztivál tegnap a Bushnell Parkban
Az új Kellner-ösztöndíjasok közül írta valaki, hogy amióta tudja, hogy jön ide augusztus végén, állandóan változik a hangulata: hol az öröm erősebb, hol az izgalom, máskor meg a félelem, mennyi mindent hagy otthon. Visszaírtam neki: készüljön fel, a hullámvasutazás egészen odáig tart majd, hogy egy évvel később visszatér Magyarországra. Vagy annál is tovább még nem tudhatom.
Kezdődött azzal, hogy ideérkezve hónapokig teljesen idegennek és magányosnak éreztem magam. Hiányzott az életem, a barátaim, a családom, a megszokott dolgok. Nem volt kivel szórakozni járni azt sem tudtam, hová kellene menni, ha ki akarok kapcsolódni. November végén kezdett összeállni a kép megbarátkoztam azokkal a dolgokkal, amiket először nem értettem, elfogadtam, hogy a trinitys kölykök nem fognak befogadni, és másfelé keresgéltem. Lettek barátaim és minden a helyére került. Kialakult egy kis társaság: utazgattunk, buliztunk és együtt fedeztük fel Amerikát. Minden kerek lett: Millával, a csodálatos orosz kislánnyal, akinél tisztább és őszintébb emberrel még soha nem találkoztam, a mentorkodással, Déjávu-vel, és a főmentor Romulussal. Thomassal, az egyik franciatanárral, aki már azelőtt a barátom lett, mielőtt kiderült volna, hogy a második félévben ő veszi át a csoportunkat Prof. Humphreystól. És persze a Crescent Street-i pici lakással, ahová bulizni jártunk a német lányokhoz.
A tavasz már maga volt a tökély: nem kellett mindent újrakezdeni, már volt mire építeni, csak élvezni kellett az életet, és persze napi 10 órát tanulni. De az is jó volt. Néha eszembe jutott, mikor az éjszaka közepén holtfáradtan sétáltam hazafelé a kápolna alatti kis úton a könyvtárból: fáradt vagyok és úgy érzem, megöl a stressz, de néhány év múlva mint a legboldogabb időszakomra fogok visszaemlékezni ezekre a hónapokra, amikor semmi más gondom nem volt azon kívül, hogy időben beadjam a házidolgozatokat.
A State Capitol a Bushnell Park felől, tegnap délután
Egy év után már vannak emberek, akikkel jóban vagyok és ide-oda mászkálhatok. Fejből tudom a buszmenetrendet. Többhónapnyi próbálgatás után megvan, melyik boltban szeretem a mindennapi kenyeret megvenni. Egy év után már tudom, melyik boltban találok az ízlésemnek és a pénztárcámnak megfelelő ruhákat és cipőket. Tudom, hogy Connecticutban illik drukkolni a UConn Huskies-nak (kosárlabda) és a New Britain Rock Cats-nek (baseball). Hogy ideje lenne az I-91-t és az I-84-t a föld alá süllyeszteni, mint azt a providence-i autópályákkal is tették. Tudom, ki a polgármester és hogy kik indulnak ellene jövőre a választásokon. Már megszokott, hogy az ágyam mellett a Hartford Courant, a New York Times és a Financial Times hever olvasástól gyötörten. Már ismerem a tévécsatornákat, és tudom, melyik nap adják a sorozatok új részeit. Tudom, melyik felhőkarcolóban melyik cégek laknak. Hogy melyik útkereszteződésen mehetek át keresztben a belvárosban, mert ott minden autós pirosat kap fél percig.
Kicsit már otthon vagyok. Kezdem érteni, mi van körülöttem.
Szeretni viszont már nagyon rég szeretem. És ezért nehéz ez: mert innen nem úgy megyek el, hogy tudom, egy év múlva visszatérek. Nem tudni, visszavet-e ide a sors még valaha erős a gyanúm, hogy nem.
Vágyom már haza de egy év alatt lett itt egy életem, amit örökre magam mögött kell hagynom.
Hozzászólások
Eddig 22 komment érkezett (
)
1.
olda
2007. 07. 23. 23:28
csak a helyeket hagyod magad mögött, az ottani életed, belül, hazajön veled, teljesebbé tesz.
2.
miniműcápa (látogató)
2007. 07. 23. 23:48
Nagyon-nagyon értelek!
Én hat évet tanultam egy másik országban, a legszebb évek, barátságok, szerelmek...
Visszamenni a legrosszabb, egyszer voltam ott, úgy 10 évre rá, de már senki se volt ismerős, és ettől minden olyan kísérteties lett!
Viszont ez az egy év lehet, hogy többet ad Neked, mint az 5 itthoni!
(Én is félegyházi vagyok, de már rég elkerültem onnan, Te vagy az egyetlen, akit ismerek :))
3.
anne (szerkesztő)
2007. 07. 23. 23:53
olda: köszönöm. tudom, hogy örökké élni fog bennem ez az egy év, de így a változások közepén ülve ez kevés megnyugvást ad. :)
miniműcápa: mondom én, hogy kicsi a világ... :) mikor jöttél el Félegyházáról?
4.
miniműcápa (látogató)
2007. 07. 24. 0:07
Akkor, amikor valamelyik szülőd születhetett!
(a műcápák sokáig élnek:))
5.
anne (szerkesztő)
2007. 07. 24. 0:43
cápa, a szüleim elég fiatalok. :))))))
6.
hettie
2007. 07. 24. 1:58
a tiz evre ra egy picit sok minimucapa, foleg, ha kozben nem tartottad a kapcsolatot a helyi baratokkal.
Anne: szoval ilyen lesz? Tudod azert lehet, h 5-6 ev utan konnyebb otthagyni az idegen orszagot, vagy kozben eldonti az ember, hogy marad vegleg.
Baromi nehez lehet az egy ev utan, mert annyira nem sok ido es ennyi ido alatt csak a kisebb dolgok valnak rutinszeruve, de maga a hely meg mindig izgalmas, me'g mindig annyi mindent lehet csinalni.
Azert fel a fejjel, no :)
7.
olda
2007. 07. 24. 2:28
kedves Anne, hazudjam, hogy itthon jobb?
Énnagyon örülök, hogy ilyen sok magyar szóródik szét a világba egy időre, nagyon jót fog tenni ennek az országnak, hogy természetessé válhat, hogy félegyházáról is el lehet jutni egy évre amerikába.
Mert ez ma még nincs így.
SZoros baráti társaságunk Cancúntól, Európa legváltozatosabb területeire szóródott (ingyen szállás!:) és mi is menni készülünk jó messzire.
Amit átéltél, az örökre benned él, senki a világon nem veheti el tőled, se erőszakkal, se pénzért, se sehogy. Olyan ez, mint az olvasás.
Nagyon-nagyon kíváncsi leszek az itthonról írt blogodra.
8.
anne (szerkesztő)
2007. 07. 24. 3:40
hettie: lehet, hogy igazad van. Neha en is erzem, hogy kezd elegem lenni, a Trinity vege fele hatarozottan ereztem, de valahogy most felerosodott a ragaszkodas. De szemelyes hattere is van, ketto is: nagyon konnyen meg tudok szeretni helyeket, es borzaszto nehezen valok meg barmitol es barkitol. Igaz, lassan kezd benne gyakorlatom lenni...
olda: engem is ez eltet - ez mar az enyem, soha, senki nem veheti el tolem. Es ugy erzem, kihoztam mindent ebbol a lehetosegbol, amit csak lehetett. De az ember nem mindig csak esszel el... :)
9.
kalimpa
2007. 07. 24. 16:54
Én is éltem külföldön, több helyen is. Nicaragua tetszett a legjobban. Imádtam ott, pedig nem volt mit enni (polgárháború után 1 perccel, a választások előtt, a kontrák még lőttek az északi határnál és Managuában is lehetett lövéseket hallani éjszakánként), jegyrendszer volt. De azok az emberek, a forradalmi romantika, meg minden. :o))
Sokkal jobban tetszett, mint Hollandia, pedig ott sem volt annyira rossz, persze most nagyon, nagyon más a helyzet Amszterdamban is, hova tünt el a hollandiai álom? Mindenhonnan hazavágytam.
10.
kalimpa
2007. 07. 24. 16:55
Az hogy hazavágytam az régen volt, most inkább mehetnékem van.
11.
anne (szerkesztő)
2007. 07. 24. 17:25
kalimpa: az embernek sose jo ott, ahol eppen van... :)
12.
izomagyu
2007. 07. 24. 17:33
ajándékot kaptál, igazi élményeket, légy boldog és gyűjtsd tovább őket:)
13.
kalimpa
2007. 07. 24. 17:40
Anne, nálam jobban kevesen tudják.
Első párom menekült volt, Hollandiában élt, Chiléből menekült és időnként itthon is voltunk, mert magyar lányt vett el, engem. Ha Chilében volt, Hollandiába, vagy Magyarországra vágyott, ha Amszterdamban voltunk, Chilébe kívánkozott. nekem meg a végére tele volt a tököm azzal, hogy állandóan készenlétben volt a bőrönd az a ágy alatt. El is váltunk, két gyerekkel már nehezen lehet a bőröndök közt énli. Rohadt dolog a menekültek élete.
14.
anne (szerkesztő)
2007. 07. 24. 17:51
izom: a kisse elkampicsorodott tegnapi hangulatom ellenere boldog vagyok, hidd el. :)
15.
fo (látogató)
2007. 07. 24. 18:29
szép volt, jó volt, gratula! fo
(hát, nekem rossz volt hazajönni...)
16.
anne (szerkesztő)
2007. 07. 24. 18:33
fo: koszonom! te hol szerettel legjobban?
17.
ukridge
2007. 07. 24. 18:48
Szia Anne,
mindenesetre szükség van rád itthon, úgyhogy ne bánkódj ;)
18.
fo (látogató)
2007. 07. 24. 23:16
16: Amerikában. De az még Oszama előtt, szabad, nagyvonalú ország volt..
19.
hettie
2007. 07. 24. 23:58
fo: most meg rosszabb, mint ha Szaddam Irakjaban elnel, mi? Anne blogjabol vilagosan latszik, hogy micsoda diktatura van Amerikaban.
20.
anne (szerkesztő)
2007. 07. 25. 0:02
hettie, ezuttal kicsit kiforgattad fo szavait. Amerikarol beszelt, es 9/11-rol, hogy az elotte ismert orszag hogyan valtozott meg. Itt nem volt szo Irakrol.
Igaz, diktatura nincs, es en csak az elmult egy evben voltam itt, de teny, hogy security check es egyeb macera rengeteg van.
21.
hettie
2007. 07. 25. 1:58
Igen, de talan nem veletlenul. Es igen, rengetg hibat vetenek (en is olvasom az Aviation Nation blogot pl.), de a nagyvonalusagnak megfizettek az arat.
Nem hinnem, hogy kiforgattam fo szavait. Eleg nyilvanvalo, hogy mit akart mondani.
22.
fo (látogató)
2007. 07. 25. 12:49
Kedves Hettie,
tényleg csak annyit akartam mondani, hogy azt az Amerikát nagyon szerettem. A mostanit nem ismerem belülről, de eszem ágában sincs diktatúrának gondolni. Az iraki beavatkozást pedig - elsöprő kisebbségiként - elejétől fogva, mindmostanáig helyeslem. És ha megértem is, nagyon sajnálom, hogy már Amerikában sem lehet úgy repülgetni, hoyg az ember negyedórával a gép felszállása előtt mosolyogva, kólát szívószállal kortyolgatva besétál a fedélzetre. Ennyi...
Írja meg véleményét, kérdéseit!
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelező, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneve, itt bejelentkezhet.
Az IP-címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.