Képzeld el, hogy a Rákózci úton haladsz a belváros felől a Keleti irányába. Ülsz a hetes buszon. Képzeld el, hogy amikor átléped a körutat, egy másik városba érsz, és hirtelen a Rákóczi utat elkezdik Rákóczi utcának hívni, és minden olyan más lesz.

Nagyjából ezt éltem át, amikor néhány hete a K5 jelzésű busszal robogtam kifelé a városból a Park Streeten. Eggyel később szálltam le a buszról, mint kellett volna, de amikor leléptem a járdára, azt hittem, legalább kilométerekkel mentem túl. Pedig csak annyi történt, hogy a busz keresztezte az utat, amely elválasztja egymástól Hartfordot és West Hartfordot. Az utca egyik oldalán még a megszokott kép: kosz, szemét, töredezett járda és tipikus hartford reality. A másik oldalon a járda díszkőburkolattal volt fedve, tájékoztatóval ellátott, üvegfalú, fedett buszmegálló állt (a rozsdás, hússzor harminc centis, kiszúrhatatlan buszmegálló-táblák helyett), és egy muskátlikkal körülvett, faragott fatábla jelezte: üdv a Park Roadon, West Hartfordban!

Először elnevettem magam: ilyen nincs. Nem lehet, hogy ennyire látványos a különbség a két város között. És hogy ennyire nincs közük egymáshoz, pedig tulajdonképpen egy város – mintha azt mondanánk, a hatodik meg hetedik kerület még Budapest, de Zugló már nem.

Most azonban valaki felfedezte a bölcsek kövét: megszületett a Park-to-Park együttműködés. A hartfordi részt hozzácsinosítják a west hartfordihoz, azt remélve: hátha akkor kicsit többen átlépik a határt, mindkét irányba. Talán odaszoknak az emberek, üzletek nyílnak, az milyen jó lesz! Az ötlet akkora szenzáció, hogy a Hartford Business Journal eheti számának címoldalán, ráadásul induló anyagként jelent meg. Azon a környéken van a Real Art Ways is, Hartford progresszív művészeti központja és artmozija is – a szépen kikövezett utcákkal és tisztasággal sétálásra próbálják majd ösztönözni az onnan kilépőket, hátha költenek egy kis pénzt egy környező kávézóban vagy étteremben. „Átlátszóvá akarjuk tenni a városhatárt” mondta a kezdeményezés egyik főszervezője. Az összefogásnak már logója és jól hangzó neve is van: Park to Park. Egyébként nem a vároháza vagy a politikusok találták ki, hanem a west hartfordi Park Road Association és a hartfordi Parkville Association, két üzleti érdekszövetség. A két város vezetőségének azonban megtetszett az ötlet, és szóltak: állják a költségeket.

Eddig minden rózsaszín, nem? Végre kitalálták, hogy lehetne valamit csinálni, és hogy tarthatatlan ez a szétszabdalt állapot. Gyalogosok, művészlelkek, kávézók, mi kellhetne még Hartfordnak, legfőképpen annak a jelenleg eléggé leromlott környéknek? Az ember már-már hinni kezd, és szép jövőt képzel el szeretett, ám kissé megtépázott  átmeneti otthonának.

És akkor pontosan két perccel a fent említett cikknek az elolvasása után kezébe veszi a Hartford Courant mai számát, amelyből megtudja, hogy épp a felvirágoztatni kívánt részen csütörtök éjjel két gyilkosság is történt – valószínűleg bandaháború volt a háttérben. Részleteket az aggódó családom kedvéért nem közlök – lényeg, hogy nem arrafelé történt, ahol lakom. Ám az ott lakók máris sorban nyilatkozzák az újságoknak: betelt a pohár, elköltöznek. Félnek. És persze senki sem látott vagy hallott semmit – ennek ellenkezője az egészségre súlyosan ártalmas.

Hát, több dolog lesz ott, mint szépen kikövezni az utcát. Én drukkolok.