Kezembe keveredett a napokban egy 2001-es Trinity-kiadvány, címe: A Hartford Primer and Field Guide. Alapvető célja az, hogy a főiskolára érkező gólyáknak röviden áttekintést adjon a városról, amelyben négy évig lakni fognak. Én azonban 2006 szeptemberében nem kaptam belőle, és szerintem azelőtt sem sokan. A szerény külsejű, általános iskolai füzet méretű könyv adataiból – mert nem más, mint egy magyarázó szövegekkel összefűzött adat- és táblázathalmaz – egy szerencsétlen sorsú város képe rajzolódik ki. Nem biztos, hogy ezzel akarta indítani a tanári kar a frissen érkezettek élményeit – pedig lehet, hogy hasznos és tanulságos lett volna.

Az alapprobléma az, hogy az egykor az iparra és a biztosítási szektorra épülő gazdag város elveszítette jólétének mindkét alappillérét. A hidegháború után a hadiipari megrendelések, amelyekből a város élt, lecsökkentek. Gyárak és állások szűntek meg. Azok az üzemek is, amelyek megmaradtak, néhány éven belül vidékre települtek, mert ott nem kellett például többemeletes gyárban dolgozni, mert volt hely egyszintes épületet felhúzni. Ezzel persze hatalmas összeggel csökkentek a gyártási költségek.

A világ egykori biztosítási fővárosának számtalan kis biztosítója ment tönkre vagy került felvásárlásra világméretű cégek által az elmúlt néhány évtizedben. A multicégek is egyből elbocsátásokkal kezdtek, és nem nagyon törődtek a helyi sajátosságokkal és problémákkal.

Tehát a kétkezi munkások és a fehérgallérosok között is nagy lett a munkanélküliség. A nyolcvanas-kilencvenes években a lakáspiac is összeomlott, aki tehette, kiköltözött a környező városokba. Az egyre lepusztultabb állapotban lévő hartfordi házakba puerto rico-i bevándorlók és feketék költöztek, ám még így is nagyon sok áll omladozva, üresen.A város elindult lefelé a lejtőn, és nem tudott megállni.

A könyv 2001 nyarán írodott, most pedig 2007 van. Hat év alatt sokminden történt – megépültek a Magnet School-ok (amelyekről nemrég állapította meg egy tanulmány, hogy gyakorlatilag semmit sem tudtak elérni az iskolai szegregáció elleni harcban), és a városközpont fejlődik. Megépült egy luxuslakóház, és számtalan étterem, bár nyitott meg azóta. Egyesek szerint már valamiféle éjszakai életnek nevezhető dolog is kezd kialakulni.

A problémák nagy része azonban még mindig megoldatlan, ezért szerintem tanulságos lehet néhány adat a könyvből:

Az elmúlt 50 évben Hartford lakossága 170 ezerről 120ezerre csökkent. A csúcs 1955-ben volt. 1990 és 2000 között Hartford lakosságának 13%-át veszítette el. A környező Avon, Farmington és Glastonbury lakossága mindeközben ugyanilyen arányban nőtt.

A környezetében lévő és szorosan hozzátartozó városok közül Hartfordban volt a legalacsonyabb az éves átlagkereset: 13271 dollár. A listán a következő East Windsor 21884 dollárral. Az első Avon, ahol 44579 dollár az átlagkereset.

Hartford középiskolásainak 51 százaléka nem fejezi be az iskolát. A környező városok közül EastHartford a következő, ahol ez a szám 15%. Avonben 3.7%. A hartfordi iskolások 56%-a nem angolul beszélő háztartásban nő fel. West Hartford a második – itt a diákok 17.3%-a nem angolul beszél otthon.

2001 áprilisában 2568 hartfordi lakos volt börtönben. A környező városok lakossága összességében több, mint kétszerese Hartfordénak, ám azon városok lakói közül összességében kevesebb, mint ezer ember ült akkor börtönben.

Hartford fehér lakosainak száma 1970-ben 110ezer körül volt, 2000-ben valamivel 40ezer alatt.

1989 és 1992 között 37 bank ment tönkre Connecticutban, és az államban 200ezer munkahely szűnt meg.

1968-ben közel 25ezren dolgoztak Hartford gyáraiban. 1999-ben 4ezren.

Az 1998-99-es tanévben a hartfordi iskolások 14% teljesítette az életkorának megfelelő követelményeket matematikából, 19% olvasásból és 29% írásból. A környező városok ugyanezen adatai nem mentek 50% alá sehol. A leggazdagabb Avonben ezek a számok 84%, 90% és 86%.

Hartford felnőtt lakosságának 41%-a egy első osztályos szintjén tud csak írni és olvasni.

Ezeket a számokat látva és a város történetét olvasva eszembe kellett, hogy jusson: mennyire forgandó lehet egy város szerencséje is, és milyen gyorsan, majdhogynem egy-két éven belül akkora változások képesek lezajlani, hogy minden fenekestől felfordul. New York az elmúlt években pozitív változásokon ment át, sokkal élhetőbb és biztonságosabb lett, Hartford viszont lefelé zuhant. És mindehhez nem kellett több, mint tíz év – még akkor is, ha tudjuk, Hartford problémái nem most kezdődtek. De az is kitűnik a könyvből (és ugyanúgy New York példájából is), mennyire sokat jelent egy-egy tehetségtelen, ill. határozott polgármester, városmenedzser vagy városi oktatási megbízott munkája.

Persze azon is elgondolkodik az ember, hogy a sokat szidott Budapest tulajdonképpen élhető város működő tömegközlekedéssel, iskolarendszerrel, éjszakai élettel és még viszonylag biztonságos is – például nem söprök haza napnyugta előtt, mint itt. Hartford története pedig arra  figyelmeztet, hogy ez nem biztos, hogy mindig így lesz, ezért nem szabad készpénznek venni. Vigyázni kell rá.